Már egy évtizede is volt talán. Fénytan, megvilágítás, rekesz , záridő, színhőmérséklet, érzékenység, expozició korrekció, ezek a fogalmak voltak a fókuszomban. És igen, sok – sok remek fotó került ki a kezem közül.
A fotózással töltött éveim legnagyobb ajándéka mégis az emberek voltak.* Fotósok, barátok, tanárok. Az alábbi cikkben egyik kedves fotós ismerősöm kislányáról, Szonjáról van szó. Nem is szeretném foglalni a sorokat. Szóljon ez a bejegyzés Szonjáról és Szonjáért.
Szonja 14 éves, Fóton lakik és Dunakeszire jár 8 osztályos gimnáziumba.
Nagyon jó a természettudományos tantárgyakban és az angolban. Ötödikben a totál kezdő csoportba került, de jobban szerepelt a nyelvi versenyeken, mint a haladó és a profi csoport diákjai. Azóta sem értem, honnan tett szert ekkora angol-tudásra (mondjuk Youtube- és Insta-videókra gyanakszom, meg a telefonos játékokra).
Óvodás kora óta néptáncol, eltántoríthatatlanul. A néptánc csoport művészeti vezetője ezt írta róla:
„Ő az az életvidám csajszi, aki fanyar humorával mindig meg tudja nevettetni a környezetében lévőket, a néptánc iránti elköteleződésével pedig példát mutat sokaknak.”
A humora tényleg nagyon jó. Mikor először mentünk az onkológus főorvoshoz, picit féltem, mert nagy tekintélyű, komoly arcú ember, de ő és a két hölgy, akik még bent voltak a rendelőben, két perc múlva már hahotáztak Szonja stílusán.
Mi jellemző még rá? Leginkább az, hogy egyszerre nőci és kisbaba. Nem tudom, ez minden kamaszlányra igaz-e, de egyik pillanatban a Sziget fesztiválra készül, kinézi, milyen ruhában megy majd és sminkeli magát, a másik percben meg azt látom, hogy 37 rész van felvéve valami csillámpónis meséből